Halkan kopognak a vadszőlő levelein az eső cseppek. Valahol messzeségből egy Vilám cikázott az égen. Az ég dörög, a felhők ontják, könnyeiket a szélcsendesen beköszön az ablakon jelezvén, hogy hamarosan ő is feltámad a csendből. Szeretem az ilyen esti kis viharocskákat szeretek ilyenkor írni. Mindig meg ihlet ez a fajta időjárás. Nagyon szeretem az eső illatát sok emléket jutat eszemben. Pár hónappal ez előtt azt írtam, hogy beköltözöm a tornyomba s senkit, de senkit nem fogok beengedni.

Való igaz hogy bezárkóztam egy nagyon magas Toronyba régen. De nem azért mert mindenkit utáltam, hanem azért hogy meg lássam, ki szeret annyira, hogy meg mássza. Ez a gondolat igaz rám. Nem azért zárkóztam be a „ tornyomba” mert nem akartam szeretni bárkit is vagy, mert annyira önző vagyok, hogy csak a saját kis világom érdekelt. Hanem azért építetem meg tornyomat vagy menekültem el oda, hogy lássam ki az, aki hajlandó be jutni a torony belsejébe. Arra is rá jöttem, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akik nagyon a külsőségekre mentek s elfeledkeztek arról, hogy a külső az egy álarc, hiszen senki sem olyan amilyenek mutatja magát. Leegyszerűsítve fogalmazhatok úgy is, hogy az emberek többsége lusta ahhoz lusták, hogy meg ismerjék a másik embert. Kíváncsi voltam egyébként hogy van-e olyan ember, akit nem csak a külsőségek motiválnak. És hajlandó tenni azért, hogy bejusson a tornyomba. S lám van ilyen ember s nem magasak az elvárásaim, mert egyáltalán nem azok. Hiszen van, aki ezeket tökéletesen telje siti is. Talán a tornyos dologban a saját magam meg védése is benne volt válla milyen szinten. De ez természetes dolog szerintem. Ugyan akkor meg rá jöttem h, ha nem lépek, ki ha nem nyitok, ha nem teszek azért, hogy bejussanak, akkor egyedül maradok. S az nem jó dolog, s mert a változások az ember életében többnyire jó dolgokat hoznak. És én most nagyon örülök annak, hogy nyitottam a világ felé s egy 180 fokot fordult az életem. Mert tudom, hogy meg érte változtatni az életemen, mert így vagyok csak én, mert így teljes az életem.

Elég rég nem írtam blogot, mert valahogyan elakadtak a szavaim. Most viszont mikor olvastam ezt az idézetet rá jöttem, hogy remekül összefoglal. Mert összegezve nagyon is jól érzem magam ki nyíltam s boldog vagyok. Végre nem álmodom az életemet, hanem élem és most úgy élem az életem, ahogyan én azt akarom. Egyébként meg csak azt tudom mondani, hogy meg éri kockáztatni, néha mert az ember nem minden esetben csak koppan. Persze nem tagadom, hogy az elmúlt pár hónapban nekem is voltak csalódásaim el veszítetem, egy kedves barátomnak a barátságát s már tudom, hogy végleg s örökre. Talán ennek így kellet történnie. Viszont már tudom, hogy, kik azok az emberek, akikre számíthatok mindig. A családomon kívül. Na de most mennem kell, mert a végén elkések, s nem akarom meg várakoztatni az uramat:)