Zen vissza tért....

Zen az a személy aki el ment több évig nem látta őt Lizen akiről szól a történet. Rég azt gondolta el hagyta őt örökre sokszor volt hogy gondoltam már örökre el hagyta őt. Ki szállt az álmaiból s többet nem jön vissza s ettől valami furcsa űrt érzet oda bent a szívében mint ha ketté hasadt volna a szíve s az egyik fele végleg el temette volna a feledés. El jött a Halloween minden szentek ünnepe a lány fel vetem kedvenc Fekete ruháját s a meg száradt rózsa szállta melyet már szinte csak a fekete selyem szalag tartotta össze. A lány ruhája selymes volt anyaga puha viselete kényelmes teteje fűzős volt az alja szépen omlott le. Vállára át volt téve egy selyem kendő. Ez óvta őt a hidegtől. Este volt s teli hold a temetőben sétálgatott a kripták között. A szokásos kegyeletét akarta le róni az el hunytjai elölt. Ám furcsa hangra lett figyelmes pont mikor el sétált egy bizonyos ajtó előtt. Az ajtó ki nyílt a lány besétált itt kezd ötöt minden el. A koporsó történet az élő halót élete. Zen élete bonyolult volt sose lehetett azzal akit igazán szeretet mindig csak távolról csodálta a lányt sose ért hozzá igazán. Álmaiba bele lépet de a kezéhez csak félve ért. Sose érette a lány ezt mire vélje miért ockódik tőle így ő? Sose hitte míg rá nem jött Zen kit is rejt vallójában. Több évre el ment tőle mert nem akarta rabul ejteni őt. Még is meg tetet ezt bár erről talán mit sem sejt. Éjjel arra ébredt fel halk zongora szót hall. El kezdte követni a hangot a ruhája már más volt. Pirosas bordó öltözéke a haja szépen fel tűzve bár itt-ott ki lógót pár tincse. El kezdte követni a szólamokat . El indulta a hosszú folyosón le a lépcsőn szépen lassan. Sötét volt a folyosón minden oly komor volt. Félelemmel szívében ment tovább az utón hallotta a hangot nem sejtette honnan jön. Ki lépet a házból el indult a kert felé mely sötétbe volt öltözve. Még mindig hallotta a szólamokat. Követte őket a ruhájára fel vet egy fekete köpönyeget a kezében egy fákja éget.Az öreg tó melyre rá világított a hold oly sok félelemmel töltötte el de még is nyugtot maradt ismerősök voltak a szólamok. Ment tovább az úton egyenesen a régi temető felé. Belépet az egyik kriptába benyitott nem hitt el mi várta:

Ott volt Zen de csak az árnyéka be lépet a zongora ott várta rajta rózsa szalag levél várta. A levélnek tartalma ez volt:

Drága Lizien!

Amikor utoljára láttalak az öltöződben voltál. Hajad fésülted s a fellépés után pihenni akartál. Megleptelek tán érkezésemmel de még nagyobbat sulyott a hír melyet közöltem. El hagytalak akkor én mert úgy éreztem nincs már ki út nekem. Több évig vissza sem tértem mert féltem mit szólsz ha meg tudod a keserű titkomat. El utaztam messze földre menekülve előled menekülve érzelmeimtől menekülve kérdőre vonó érzéseitől menekültem az űrtől mely szívedben maradt s menekültem ön magamtól is.De a hiányod napról napra nőt lassan bele haltam ebbe mind. Minden nap meg haltam ennél jobban én. Hisz hová is halhatna már egy élő halót ki sose élt. Ki se nem él se nem holt. Hideg a kezem mindig nekem már semmi sem árthat rég. Ettől akartalak óvni én ezért önző módon el mentem tőled rég. Több éve nem hallottál rólam. De minden nap gondoltál rám valóban. Remélem meg tudsz nekem bocsájtani hogy ily önző voltam én. De el kel hogy hidd ez csak téged véd. De meg ígérem neked most én többet el nem hagytak téged már soha. Ez a szerelem ez kellet nekem oly rég míg lent feküdtem a sötétben én. Mély álmodat álmodtam én de tudtam jól te is álmodsz velem még. Bár álmaidban féltem én talán még jobban el veszthetlek én. De figyeltelek titkon én s éreztem szíved fele az enyém. A fantom mindig benned él. Ha tükörbe pillantasz s csillag porral be hinted el mondod nevem 3 szór és meg jelenik személyem.

A kis medál a nyakamban az egyetlen emlékem tőled. Soha le nem vettem kár hogy most is oly messze vagy még tőlem. A medált szíved adta szívemnek egyik fele tiéd másik enyém szív elet cseréltünk s így lettünk egyik mi. A rózsa az ablakodban szalaggal át kötve tőlem jött egyetlen üzenettel: Bocsáss meg nekem kérlek.

Szeretettel: Zen

A lány ezeket felelte neki a levelet ott hagyta a zongorán könny szökőt a szemébe... Úgy írta le sorait.

Drága Zen!

Minden szentek éjszakáján a tükör elölt állva csillag porral szóróm be s nevedet kiabálva. Hívlak hát téged hogy el vigyél engem. A 2 Világunk egyé forr nincs többé élő vagy holt. Az örök lét várim ránk. Mától koporsó a fek hejem s sírkő a név jegyem. Denevérek lesznek lak helyemen pókháló sötét vár reám már.Érzem nekem mennem kell hiszen te vársz ott rám éjjelente. Itt hagyom hát ezt a létet így én már úgy is eleget életem vár reánk az örök lét hol csak te s én . Én már rég meg bocsájtottam oly rég tudtam titkodat. Ezer éves szerelem kőbe véste név jegyét már sírkőbe az éjben az öreg tónál régen nem látta más csak a hold körülöltünk erdő volt. Kőbe véstük nevünket a szívünk ketté szakadt régen egyik fele nálad van a másik fele nálam. Így lettünk mi ketten egyek. Többé senki sem vehet el nincs több ármány sem hazugság . Meg mutattad éjjel mily sötét a kripta mélye de nem félek én itt bent hiszen szívem úgy is él itt bent. Szörny leszek tán de kit izgat ha így lehet csak örökre öröklétben már. De nem félek én az éjtől vedd el hát szívem végleg add oda a tiédet s legyünk együt az éjszaka réme.

Nincs több fájdalom csak élet ez vár ránk már minden szépen. Hosszú út volt ez ideje hát hogy vége legyen....

Szeretettel: Lizien.

Na ez lesz a regényem részlete persze még nem végleges változat.