Nem sokára indul a vonatom megyek Fecushoz.  Leírhatatlanul boldog vagyok. Gyakorlatilag már a cél elött vagyok, ugyan még van egy nagy akadály, de azt gondolom, hogy ahogyan az eddigieket, ezt is le fogom győzni. Ami pedig utána fog jönni még nagyobb boldogsággal fog eltölteni, dolgozni már most is dolgozom. De egy másik Országba kiköltözni és megtanulni a nyelvet és ott elhelyezkedni hatalmas dolog lesz az életemben, sőt ha ügyes vagyok, akkor még jogsim is lesz. Várom is meg félek is, ahogyan mindenki, aki ekkora nagy változás elött áll.

Mindig különös érzés fog el, amikor én utazom, Szlovákiába-eszembe jut, amikor először mentem ki. Emlékszem, hogy mennyire meg voltam ijedve azt sem tudtam pontosan hol kell leszállni a vonatról. Aztán szépen lassan barátokat is szereztem az utazásaim folyamán és most már nem is utazom egyedül:) Úgy megyek oda, mint aki haza megy ezért is mondom gyakran, hogy én már itt is vagyok meg ott is.  Hihetetlen érzés az, amikor boldog vagy.  Ugyan akkor szeretnék reagálni  egykét dologra. Szóval nem a papír teszi az embert emberré. Diploma megszerzésével nem lesz senki sem felnőt. Ha a viselkedése ugyan úgy gyerekes marad. Nagydolog hogy kisétálnak olyan emberek az életemből és én is az övékből, akiket eddig sem érdekeltem számomra fel üdülés ezekttől meg szabadulni hiszen úgy is csak kibeszélés megy . Rendben nem tagadom hogy minimálisan elszomorító dolog hogy eddig fajulnak a dolgok. De azt is tudom, hogy sokkal jobb így mindenkinek. Nem fogok egyébként ennél többet foglalkozni ezzel , mert nem fogok lesüllyedni ugyan arra a szintre. Arról meg aztán végkép nem tehetek, hogy az emberek szeretik kiforgatni a másik ember szavait. No meg azért lássuk be, ha bárki bármit magára vett a Diszkalkuliáról szóló írásomból, akkor azt gondolom igazat írtam.  Az meg hogy nem reagálok  egyből az egyetlen egy okból van. Régen pontosan az az ember voltam, aki hirtelen visszareagált a dolgokra mérgében nem átgondoltan. Már nem vagyok,  ilyen persze felidegesítem magam hirtelen, de aztán szépen lecsitítom a gondolataimat és igyekszem tiszta fejjel végiig gondolni a dolgokat. A másik meg hogy álltalábban meg nézem, kimondja, és mit aztán eldöntöm, mennyire akarok foglalkozni ezzel  vagy mennyire van értelme, mert azt gondolom, hogy egyes helyzetekben az ember bármit írhat, mondhat, a másik fél úgy sem fogja, fel miről van szó. Természetesen ez így van, jól mindenkinek van saját véleménye. Csak azt meg tudjuk milyen. Meg fogadtam magamnak, hogy minden olyan embert, aki csak lehúzni tud engem és nem felfelé építeni szépen törlöm az életemből. Bírom, én a negatív kritikát kapok bőven a munkámból adódóan és örülök is nekik. Mert azokból is építkezem, de nem mindegy a közlési forma sem. No meg nekem ezekre a gyerekes játszmákra nincs időm sem energiám. Sokkal, de sokkal nehezebb dolgok lesznek az ember életébe, amiket meg kell oldani. Ezek a gondok pedig nem megoldhatók egy két kattintással. Sajnos az élet nem ilyen… Azt hiszem, talán most hirtelen ennyit írok, mert lassan el fogom késni a vonatomat, azt pedig nem, szeretném.