Felcsendült egy régi dallamismerős nóta bár oly rég hallgattam már. Mindig elszorít ez a dal, talán mert gyakran azok az idők jutnak róla eszembe, amikor magányosan üldögéltem egy nagy bögre teával a kezemben s arról ábrándoztam egyszer szerelmes leszek úgy igazán. Egyszer mellezem is lesz egy társ, aki szeretni fog engem s nem lesz több egyedül töltött fájó perc, amikor azt kérdezgetem, magamtól én miért nem érdemlem meg a boldogságot?

Aztán eltelt sok idő s rá jöttem először ön magammal kell meg békélnem, hogy bárkit is szeretni tudjak. Ez így is lett s ennek nagyon örülök, bár persze olykor félek, hogy ez az egész egy álom, és ha felébredek mi lesz utána? De aztán rá jövök, hogy én az álmaimban élek, azaz úgy élem az életem, ahogyan azt akartam, ahogyan elképzeltem s ez az álom jó s nem akarok fel ébredni, belőle mert végre boldog vagyok, s jól érzem magam a valóságban is. Persze itt is vannak rossz dolgok akadályok, de ezeket az akadályokat le kell küzdeni minden áron s utána minden újra jó és szép lesz s ez most is így lesz így van. Most viszont visszamegyek tanulni, mert attól tartok, ha nem tanulom meg a meg tanulni valómat, ami lássuk be meg lehet tanulni egy óra alatt akkor holnap nagy hiszti, lesz, ha elrontom a Zh-mat.

Egyébként meg figyeltem magamon, ha leülök tanulni rögtön éhes, leszek pisilnem, kell, szomjas vagyok, jaj, ez az amaz mindent ki találok csak, hogy ne tanuljak, pedig érdekel az anyag s szeretem is, de valahogy nehezen rázódok ebbe bele.